Újságírás

Újságírással először az 1960-as évek elején a győri Révai Miklós gimnázium Iránytű című lapjában próbálkoztam. Ám ezt követően kényszerből inkább a reáltudományok töltötték ki időmet. A középiskola után vegyipari felsőfokú technikumba jelentkeztem, ám - miután ide munka mellett esti tagozaton jártam  - rögtön az első őszön, 18 évesen, 24 hónapra elvittek katonának. A leszerelést követően esti tagozaton a győri Magyar Vagon és Gépgyár támogatásával a Bánki Donát műszaki főiskola járműgépész szakán tanultam és szereztem üzemmérnöki oklevelet.

Időközben a Kassák Kollégiumban figyelmem ismét igazi szerelmem az írás felé fordult. Cikkeim eljutottak a megyei laphoz, a Kisalföldhöz, ahova 1972-ben felvettek gyakornoknak, majd rövidre rá munkatársnak. A megyei napilapnál, jó közösségben, több mint 20 éven át a  vidékkel, a falvakkal,  főként a falvakkal, illetve a mezőgazdasággal foglalkoztam,  önálló oldalakat szerkesztettem. Időközben elvégeztem a Magyar Újságíró Szövetség újságíró-iskoláját és számos gazdasági illetve belpolitikai újságírással, lapszerkesztéssel kapcsolatos stúdiumot. Több szakmai elismerést, kitüntetést kaptam. Riportjaim jelentek meg országos lapokban, egyebek közt az Élet és Irodalomban, valamint folyóiratokban.

A megyei lapok kiárusításakor, a rendszerváltás idején a Kisalföldet - potom áron - egy angol lapcsoport vásárolta meg, amivel nem is lett volna baj, ha ők nem helyeznek a lapot kiadó hazai  vállalkozás élére egy, az újságíráshoz mit sem értő, rosszindulatú, magát válság-menedzsernek tituláló embert.  Ő azzal kezdte ténykedését, hogy igazi indoklás nélkül hét újságírót elküldött a laptól. A megmaradtakat pedig elbizonytalanította, megfélemlítette, az évtizedekig sikeresen, elismerten működő, kiváló szakmai műhelyt szétverte. Egy idő után én is kezdtem magam kellemetlenül, afféle megtűrtként érezni. Pedig a kollégák zömmel a régiek voltak, barátok maradtak.

Az 1990 es évek elején egy vállalkozó úgy döntött, hogy  egy a Kisaldfölddel versengő megyei napilapot indít Győrött. Kérésére - sok töprengés után - öt-hat társammal együtt, önként megváltunk a Kisalföldtől.

Az új lap, a Nyugati hírlap, ahol főszerkesztő-helyettesként ténykedtem jó kezdés után erősen elcsúszott bulvár irányba, olyannyira, hogy ez számomra már vállalhatatlanná vált. Szerencsére ekkor egy regionális, öt dunántúli megyében megjelenő napilaphoz kerestek hozzáértő embereket. Néhány tehetséges kollégámmal megragadtuk az alkalmat és átigazoltunk. Itt, az Új Hírek nevű napilapnál szerkesztőségvezetőként dolgoztam. Sajnos ez az MDF-fel szimpatizáló lap, amely a regionalitással kissé megelőzte a korát, egy-másfél év után személyi és anyagi okokból megszűnt. Számomra tanulságul szolgált, hogy hiába voltak mindkét újságnál jó újságírók, ez nem semlegesíthette a hozzá nem értő menedzselést, a rossz hirdetés-szervezést, a protekcionista lapterjesztést és a kiadói pénzhiányt.

Engem korábbi riportjaim alapján meghívtak a Magyar Hírlap akkor alakuló vidéki munkatársi csapatába. Ott dolgoztam több mint tíz évig, mellette a Napi gazdaságot is tudósítottam a térség gazdasági híreiről, bedolgoztam az Esti Hírlapnak, rádióknak. Szintén ezzel párhuzamosan elfogadtam egy megyei hirdetési újság szerkesztését, majd Győr város hivatalos hetilapjának felelős  szerkesztői posztját. Nem unatkoztam, de az újságírás  minden területén szívesen dolgoztam. Több mint tíz évig készítettem a Nádorvárosi Sporthorgászok országosan is unikumnak számító  újságját, a Villantót. A rendszerváltozást követő időben mintegy egy évtizedig képviseltem a megyét a Magyar Újságíró Szövetség országos választmányában és szakmai testületeiben.

Kellemes meglepetéseim is voltak az  utóbbi két évtizedben. Megkaptam a Győrújbarátért kitüntetést, majd a nagyközség díszpolgárának választottak. Két alkalommal vehettem át Győr város ezüst emlékérmét, valamint egyszer a  médiában dolgozó kollégák elismerését jelző életműdíjat.

 Egészségem hirtelen megromlása miatt a napi, futkosós  újságírásról - kényszerűségből - lemondtam. Viszont bekapcsolódtam a győri újságíró-képzésbe, ahol szerkesztési ismeretekre, műfajismeretre oktattam a fiatalokat.

 Emellett közel 25 éve szerkesztem szülőfalum lapját, a Baráti Hírmondót, amiért éppúgy mint a községben végzett egyéb tevékenységeimért sokáig pénzt, fizetséget nem fogadtam el. Öt évi kutatómukával Kóstoló Győrújbarát történetéből címmel, egy négyszáz oldalas, hiánypótló falutörténeti művet készítettem, szintén ingyenesen. Így érthetően rosszul esett, hogy 2007 táján az újonnan megválasztott képviselő testület minden indoklás, értesítés nélkül másra bízta a Baráti Hírmondó készítését, busás honoráriumot fizetve. Ráadásul az újonnan kinevezett szerkesztő tanítványom volt, így örülhettem a sikerének, de kétszeresen bosszankodhattam és szégyenkezhettem a hibái miatt. Két  év után ismét engem kértek fel a Baráti Hírmondó szerkesztésére, amit, immár némi térítésért ugyan, de napjainkban (2021) is szívesen és örömmel végzek. Ezzel a munkával továbbra is erősen kötődhetek imádott szülőfalumhoz és könnyebben elviselem a betegségemből adódó nyűgjeimet.

 Ma már nyugdíjas vagyok, ritkábban, de még küldök országos lapokba cikkeket, és anyalapomnál a Kisalföldnél is kaptam a megjelenésre lehetőséget. Mostanra az újságírás és a közönségigény is átalakult mi még a riportot, a tárcát tartottuk az újságírás csúcsának, jelenleg a hír, az információ az igazán elfogadott műfaj. Látszólag még él a papíralapú, nyomtatott sajtó, de már ássák a sírját az elektronikus médiumok és a terjesztésükre kifejlesztett eszközök. Lám, én is elkészítettem - saját munkával - ezt a honlapot, naponta internetezek, és jó 25 éve felraktam a szekrény tetejére szeretett írógépemet.
Számomra az írás öröm és élmény, kielégülés, ezért remélem még jelennek meg cikkeim, szerkesztek újságot, írok novellákat, regényeket, és nyolc önálló kötetem számát is tovább szaporíthatom.

Újságíróként több ezer cikket írtam,  főként a riportjaimat értékelem időtállónak, ezek esetleges kötetbe gyűjtése még a jövő feladata.