Hogy mikor jött létre ez a falu, midőn érkeztek ide az első emberek, nem tudjuk pontosan. Az azonban elmondható, hogy a mai Győrújbarát területén közel ezer esztendeje megtelepedtek őseink, a magyarok. Akkoriban a Duna, a Rábca, a Rábca, a Marcal, közelebb pedig a Pándzsa a mindenkori esőzéseknek, éghajlati viszonyoknak megfelelően összevissza kanyarogtak a Kisalföldön mocsaras, elöntött területeket hagyva maguk mögött. Átkelni sem lehetett rajtuk bárhol, bármikor. Így érthető, hogy az erre a tájékra elvetődő nomád embercsoportok, törzsek, családok szívesen szállták meg a Sokorói „hegység” domblábait, amelyek védve voltak a vízjárás szeszélyeitől, de még nem borította őket a Bakony sűrű rengetege.
A környező síkságon legelő, az állatok itatásához, a halászathoz folyó, forrás is volt itt bőséggel. Jobbára, eme kedvező viszonyoknak tulajdonítható, hogy már jóval a magyarok idejövetele előtt is, rövidebb-hosszabb időre embercsoportok telepedtek meg ezen a vidéken. Minderről a földből előkerült régészeti leletek vallanak.
Feltételezhető, hogy a löszborított domboldalak üregeiben már az őskorban is húzták meg magukat emberek. Az első, korunkig fennmaradt tárgyak, nyomok az időszámításunk előtti négyezer-ötezer év tájékáról, a korai kőkorszaknak (neolith-nak) nevezett időből kerültek elő. Ekkor az emberek fontosabb eszközei kőből készültek. A régészeti összesítők alapján az 1870-es évektől a 1900-ig Kisbarátról tizenöt csiszolt kővésőt, nyéllyukas kőbaltát gyűjtöttek be. Nagybarátról pedig nyolc tárgy: kisebb kővésők, három nyéllyukas kőbalta, illetve egy élesítőkő került a múzeumokba. Sajnos, a gyűjtés későn kezdődött, és vált tudatossá, így feltételezhető, hogy sok ilyen emlék már korábban örökre elveszett.
Később az emberek megismerték a fémeket, azok feldolgozását, használatát és az újabb évezredeket, már ilyen a nevek jelzik: rézkorszak, bronzkorszak, vaskorszak. Volt egy átmeneti időszak, amikor a bronz és a vas használata együtt volt jelen. Ebből a korai vaskorszakból, vagy más néven hallstatti időből származik az a hét halomsír, melyeket Nagybarát határában fedeztek fel. Innét került napvilágra a Győrújbarát környékén talált legszámottevőbb régészeti lelet: két nagy grafitozott kőkorsó (urna), melyek egyéb ugyanonnét származó tárgyakkal együtt a Xantus János Múzeumban ma is megtekinthetőek.
Akadnak a terület lakottságát bizonyító tárgyi emlékek a római birodalom időszakából, az avarok korából, valamint nyelvi nyomok a szlávok jelenlétéről.
Etelközből a besenyők elől menekülő magyar törzsek a Kárpát-medencében gyéren lakott vidéket, bőséges legelőket, halakban gazdag folyókat és viszonylagos nyugalmat találtak. Ezért letáboroztak, és később megtelepedtek itt.
Hogy Barátit („Barat”-ot) kik, és pontosan mikor hozták létre az manapság inkább csak gyanítható. Vannak utalások, későbbi írásbeli jelzések arról, hogy a XI. század közepén falu egy részén a magyarokkal időközben egyezségre lépő besenyő törzsek éltek. Ezek magyar csoportokkal együtt a környék védelmét látták el. Borovszky Samu Győr vármegyéről szóló könyvében azt írja a kisalföldi besenyőkről: „Telepeik a Rábaközben voltak, ahonnét Barátiig terjeszkedtek. Itt még a XIII. században is laktak besenyők, de idővel teljesen elenyésztek”.
A falu nevéből viszont más alapítókra is következtethetünk. A „barát” szót a szláv brat, bratym szóból eredeztetik, ami annak idején szerzetest jelenthetett. Ez utalhat arra, hogy Baráti területén a falu létrejöttekor még éltek leigázott szlávok (dunai szlovénok), akik a településnek az első birtokosokról, alapítókról, (valamely szerzetesekről) a Barat nevet adták. Hozzáterszem: az ország más részein fekvő hasonló (Barát, Baráti, Barate) elnevezésű falvak létrehozását is valamely akkortájt létező szerzethez kötik.
Barátival kapcsolatban három, katolikus szerzetesrend is „gyanúba keveredett”. A helyi szájhagyomány és mondakör a templáriusoktól –ismertebben: templomosoktól, vagy vörös barátoktól - eredezteti a falut. Írásos bizonyítékát ennek nem találtam. Van viszont nyoma annak, hogy az 1200-as évek elején egy másik katolikus lovagrend a johanniták Győr és Baráti határán építették fel ispotályukat. A pannonhalmi bencés rend egyik történetírója pedig akként vélekedett, hogy a Baráti ősmagja valójában az ő tulajdonuk volt, csak a rend birtokait felsoroló Albeus jegyzékben véletlenül Nyúlhoz sorolták ezt a területet.
Hogy mi az igazság? Csak találgatni lehet. A vörös barátok jelenlétéről, kisbaráti templomáról szóló monda eléggé beleette magát a köztudatba, ám ez vélhetően XVIII-XIX századból származik. Sziklaszilárd bizonyítéka pedig a többi feltételezésnek sincs. A középkor zavaros, sűrűn változó tulajdonviszonyaiba csak hiteles a helyeken kiállított, az évszázadok viharaiban fennmaradt oklevelek révén lehet bepillantani.
Barátiról az első, hitelt érdemlő említés egy 1200-ból keltezett oklevélben található, amikor is Henrik nádor parancsára illetve a Győri káptalan kérésére Töltéstava (Tiltesteltowa, Tütüsi István és Dózsa birtoka) és Baráti (villa Barath) közötti határvonalakat kijelölték, miután a baráti, királyi udvarnokok földjük egy részét a király (II. Endre) beleegyezésével a győri székesegyháznak adták.
Ebből kiolvasható az is, hogy Barátit az 1100-as években már udvarnokok, (királyi szolgáló népek) lakták. A település és egy része királyi, királynői birtok maradt évszázadokon át. De az uralkodók akkortájt a különféle szolgálatokért, az ország védelméért kisebb nagyobb földterületekkel fizettek a szabadoknak, majd később a kialakuló nemesség tagjainak.
Az 1230-as évekből származó oklevelekben szintén szó esik a baráti udvarnokokról, valamint arról, hogy a falu papja egy Ángi nevezetű nemes bátyját képviselte a győri káptalan előtt. Ez utóbbi igazolja, hogy Baráti már ebben az időben is fontos, „templomos hely”-nek számított. Másik érdekesség, hogy ekkortájt, éppúgy, mint napjainkban még csak egy Baráti létezett. Csupán a tatárdúlás után, az 1200-as évek második felében a királyi adományozások révén vált széjjel a falu határa Kisbarátra (minor Barath), illetve Nagybarátra (major Barath). Ez viszont hosszabb távra meghatározta az ott élők helyzetét.
Nagybarát területe főként egyházi tulajdon lett, először a Pok nemzetség kapott itt birtokot, amely ezt a turóczon székelő, premontei szerzetesrendnek adományozta, az ő örökükbe a csornai premontreiek léptek. A település határának másik nagybirtokosa részben vásárlás, részben ajándékozás révén a pannonhalmi (szentmártoni) bencés szerzetesrend lett. A két egyházi közösség egészen a XVIII század második feléig kétharmad, egyharmad arányban osztozott a nagybaráti határ jelentős részén.
Kisbarát birtokosai között több nemesi család is feltűnt, ám a terület legnagyobb részét évszázadokon keresztül a Héderváryak és azok örökösei tartották fennhatóságuk alatt. A középkor sötét évtizedeiben a két Barát(i) birtokosai és jobbágyai között sorozatos, emberéleteket is követelő háborúságok robbantak ki. Ráadásul a Nándorfehérvár elveszítésében szerepet játszó Héderváry Ferenc miatt a család kegyvesztett lett, és Kisbarát mintegy másfél évszázadra a Sárkány famíliának és azok bérlőinek kezébe került, mindezt többszörösen megszenvedték a helybéliek. Nagybarát egyházi birtokosai szintén sokat békétlenkedtek, pereskedtek egymással, és ők is igyekeztek az ott élőkön minél több adót, robotot bevasalni.
A középkorban a mai Győrújbarát határán belül léteztek kisebb lakott helyek is, amelyek időközben elnéptelenedtek ilyen volt: a Barátsokoro, a Csókatelek, a Pethlend és a Szutor (Csutor, Szutor, Zsötör) nevű falurész. A két, régi falu nem a mostani Veres Péter, István út vonalában helyezkedett el, hanem pár száz méterrel feljebb az Erzsébet út, illetve a Mátyás körút környékén, ugyanis ez volt az a dombláb-magasság, amely védelmet jelentett a kóborló, lezúduló vizektől, illetve megfelelő rálátást nyújtott a Győr és Pannonhalma (Szentmárton) közötti síkra.
Volt még két fontos dolog, amely a két Barátin lakók életét alapvetően meghatározta. Az egyik Győr közelsége, a másik pedig a szőlőtermesztés.
Ha mérlegre tennénk a győri szomszédság hátrányait és előnyeit, nem biztos, hogy az utóbbiak felé billenne el a mérleg nyelve.
Győr hosszú időn keresztül az ország egyik nyugati védbástyájának számított, a folyók és más természetes akadályok szinte egyenesen a városhoz vezették az ellenséges hadakat. Történelemkönyvekből ismert a ménfői csata, a tatárdúlás, (mely szerencsére a Dunántúl ezen részét kevésbé érintette), valamint a cseh és német, osztrák seregek sorozatos támadása. A győri várat ostromló katonák természetesen nem kímélték a közeli falvakat sem, ráadásul ezen utóbbiak még saját védbástyával sem rendelkeztek. Más lehetősége nem nagyon maradt a barátiaknak, mint a menekülés, Különösen igaz volt ez a török időkben, mikor is a kisbaráti templomtoronyban, valamint a Kiáltó (nem Kilátó) hegyen külön figyelőszolgálat működött, és gyanús jelekre a falu lakói elbujdostak a hegyi erdőkbe, a löszbarlangokba, illetve a Pándzsa mocsaraiba.
A törökök többször kirabolták, felégették, és végül uralmuk alá is hajtották a falut. Akadt időszak, amikor a barátiak három helyre, magyar földesuruknak, a királynak, valamint a török agáknak egyszerre adóztak, s emellett el kellett még tűrniük a győri várat védő zsoldosok sarcolásait is. Ekkortájt pusztult el a kisbaráti (a Temetőhorgasban lévő) templom, a két falu lakóiból feltehetően csak a legelszántabbak, a földhöz, szőlőhöz makacsul ragaszkodók tértek vissza a lakhelyükre, a többiek, akiket meg nem öltek, jórészt elszökdöstek a védettebb rábaközi falvakba, illetve az ország nyugalmasabb részeibe. Helyükre, már a törökök (mintegy 150 éves) magyarországi jelenléte idején, majd az ezt követő évtizedekben más magyar területekről felkerekedő jobbágyok, valamint szláv és német telepesek érkeztek.
A török uralom helyébe - mint ismeretes - az osztrák fennhatóság lépett. Ez ellen szintén többször fellázadtak a magyarok. Győr és környéke úgy a Rákóczi szabadságharc, mint az 1848-as forradalom idején csaták színtere volt, s az átvonuló hadak a két Barátin is maradandó károkat okoztak, mint ahogy - a napóleoni háborúk idején - a közeli kismegyeri csatát is megsínylették az itt élők. Érdekes módon a falu mondavilága mégis eme harcokhoz kötött bizonyos történeteket. Egyik szerint Rákóczi Ferenc a szabadságharc idején itt hadakozott a környéken, és elfáradván lovát a Csanak és Kisbarát határán álló szilfához kötötte, majd ivott a helyiek által felkínált borokból. A másik legenda azt sejteti, hogy Napóleon a kisbaráti Kiáltó hegyről nézte végig a magyar, nemesi sereg kismegyeri vereségét. Mindkét monda örökét emlékhely is őrzi. Sajnos, a jelzett időpontban egyik történelmi személy sem járt Barátin. Ugyanakkor, bár erről kevésbé szól a fáma, 1848-ban Kossuth önkéntes katonái között számos baráti is életét és vérét adta a remélt szabadságért.
A teljességhez azonban hozzátartozik, hogy Győr közelsége eleinte az állat- és termény-kereskedelem, később a város iparosodása, a munkaalkalmak révén előnyt is jelentett a barátiak számára. Ugyanígy hasznát látta az 1960-as években elnéptelenedő Nagy- és Kisbaráthegy a városból kirajzó, az elhagyott domboldalakat birtokba vevő és megművelő víkendeseknek, majd a nyomukba lépő kiköltözőknek.
Nagyon fontos kovásza volt a baráti embereknek a közel egy évezrede tartó szőlőtermesztés. Csánky adatai szerint már egy 1211-ben keltezett oklevélben szó esik a baráti udvarnokokról, mint királyi szőlőművelőkről.
Nem sokkal később, 1251-ben Pok nemzetbeli Móricz gróf, az általa alapított mórichidai premotrei apátságra hagyta a Barátsokorón (vineas in Barathy Sokorow existenses) lévő szőlőit. Ezt követően aránylag sűrűn szerepelnek az oklevelekben a baráti szőlőművesek (vinitorok , akiket a király gyakran a területtel együtt ajándékozott famulusainak. De gyakorta esik szó a fennmaradt iratokban szőlőültetésről, területek adományozásáról, vételéről, az adózással, a termesztéssel, a szőlőhegyi élettel kapcsolatos szabályokról. Miért volt vajon ez a kitüntetett figyelem? Nos a szőlő, pontosabban az abból készült bor minden korban kapós, könnyen értékesíthető árúnak számított. Nem minden tájon adott egyformán jó minőséget ez a gyümölcs, s a termesztés csínját-bínját se tudta mindenki egyformán elsajátítani. A Sokorói-dombságon, ezen belül a két Barátin termelt borok az országos átlagnál valamivel jobbnak számítottak. A baráti szőlőművelők pedig apáról-fiúra hagyományozták a mesterségük titkait. A szőlő annyiban is kiváltságos növénynek tekinthető, hogy míg a föld, amelyen termett a földesúr birtokában volt, addig magához az ültetvényhez az azt megművelő jobbágy szerzett afféle „haszonélvezeti” jogot. Vagyis ha megfizette a földesúrnak járó boradót, lerótta a robotot, akkor a területét eladhatta és a gyermekei is örökölhették. Ezért azután a két Barátin is kétfelé vált a jobbágyság, nagyobb részük a szőlőben szorgoskodott, míg kisebb részük telkes jobbágyként a síkvidéki földeken termelt növényekből, az ott tartott állatokból próbált a többségnél jobban megélni. Ugyancsak érdekes és némiképpen elgondolkoztató, hogy a baráti szőlők művelői között már a XIII. században ott találjuk a Győrből, illetve más településekről származó külső birtokosokat, művelőket (extraneusokat). Vagyis elmondhatjuk, hogy a „hétvégi telkek” és az ebből adódó betelepülések hagyománya is sok száz éves e faluban.
A török időkben sokan életüket kockáztatva, lopva jártak vissza a tőkéiket gondozni, a termést leszedni. Az 1600-as évektől kezdve, pedig sok szőlőtermelő úgy döntött nem tér vissza a sokszor kirabolt, felégetett portájára, hanem figyelmen kívül hagyva a földesurak tiltását a szőlőhegyen épít magának és családjának lakhelyet. Az oszmánok kiűzését követően Kisbaráton a telkes gazdák szintén új helyszínen, új falut létesítettek, az ősi templomra és a környékén lévő régi településre már csak a Pusztafalu elnevezés emlékeztet. Ettől az időszaktól számítható Nagybaráthegy és Kisbaráthegy megteremtődése, melyek azután később önálló igazgatású településekké is váltak.
Elmondható, hogy a szőlőtermelők, ha meg nem is gazdagodtak, de tűrhetően megéltek a munkájukból. Egészen a XIX. század utolsó harmadáig, mikor is egy filoxérának nevezett kártevő tönkretette a hegyvidéki, köztük a két Barátin lévő ültetvények zömét. Az újabb remény e növény megmaradására csak az 1970-es években a nagyüzemi telepítésekkel indult el, ezek a táblák adják a mai termőterületek számottevő részét is.
A szőlőtermelés visszaszorulásával, az 1890-es évektől hegyek lakói elszegényedtek, sokan közülük kivándoroltak, mások elköltöztek, győri üzemekbe szegődtek, a makacsabbak pedig túlélési esélyek után kutatva a győri piacot látták el élelmiszerekkel, illetve meghonosítottak a kipusztult tőkék helyén egy új növényt, a málnát. Ez utóbbiba fektetett sok munkának és a kétlakiságnak köszönhető a két Baráti 1945 utáni fejlődése.
Korábban már említettem, hogy a falvak fennmaradásában nagy szerepet játszottak a templomok. Kisbaráton már az 1200-as években állt az Isten háza, míg Nagybaráton ez egy-másfél évszázaddal későbbre tehető. Ezek az épületek nem csak egyházi célokat szolgáltak, háborús időkben a kőfalak védelmet is jelenttettek a lakosságnak, a tornyok figyelőpontokként, riasztóhelyekként is segítettek.
A kisbaráti templomról, annak papjairól a középkori oklevelekben is többször esik említés. A török idők nem csak az életben hoztak változást, hanem a vallásban is. A győri várban katonáskodó idegen zsoldosok, a Németországból érkező, főként bajor telepesek közvetítésével hamar eljutott a két Barátira a reformáció eszméje. És „földesúr hite, egyben a falu hite is“ időszakát leszámítva, az 1600-as évektől a két Baráti kétvallású: római katolikus, és evangélikus községnek számított.
Iskoláiról kevesebbet tudunk. Feltételezhető, hogy a középkorban az akkori szokásoknak megfelelően plébániai oktatás működött Kisbaráton. Némi nyoma van annak, hogy a helyi nemesek tovább is taníttatták gyerekeiket, akiket a későbbi oklevelek magisterként, literátusként emlegetnek. Nagybaráthy Czege János pedig egész a vármegyei notáriusi tisztségig vitte. Az 1698-as egyházlátogatás kapcsán megemlítődik, hogy az evangélikusok hívtak a városból egy tanítót, aki vasárnapi iskola keretében mindkét falu, mindkét vallású nebulóit oktatta. a későbbiekben is utalások vannak arra, hogy a Barátikban működtek tanítók, akik közben jegyzői és más írástudói teendőket is elláttak. A XIX. században már mind a két egyháznak, tehát a katolikusoknak és az evangélikusoknak voltak iskolái, melyek az immár négy Barátin (hegyekben és falukban) külön-külön épületekben működtek. Még az 1950-es években is nyolc-tíz iskolacélú épület állt a két faluban, majd ezek száma fokozatosan csökkent, míg ki nem alakult a mostani, központi iskolai, nevelési és művelődési komplexum.
Szó esett arról is korábban, hogy a kezdetekben csak egy Barát(i) létezett, később ebből lett Kisbarát és Nagybarát, majd Kisbaráthegy, Kisbarátfalu, Nagybaráthegy, Nagybarátfalu. Ez a négyes faluszerkezet nyomaiban napjainkig megmaradt. Az apró falvak azonban szegényes adóbevételeikből nem bírták el a közigazgatási, oktatási terheket. Ezért 1940-ben Kisbaráthegy Kisbarátfaluval, Nagybaráthegy pedig Nagybarátfaluval egyesült. Majd 1958-ban Kisbarát és Nagybarát összevonására is sor került. Ezen időtől viseli az immár ismét egy község a Győrújbarát nevet.
A fentiekből kitűnhet, hogy Baráti évezredes megmaradásában közrejátszottak a történelmi körülmények. De legalább ennyire fontosnak gondolom azt, hogy az itt élőnek volt hite, meghatározónak vélem Győr közelségét, és azt, hogy akadt olyan növény (a szőlő, illetve később a málna), amelybe szorgalmukkal, tudásukkal megkapaszkodhattak.
Az is nyomon követhető, hogy a falu fejlődéséhez hozzájárultak az egyes korszakokban, különféle címeken Barátira érkező betelepülők, akik új eszméket, pezsdítő ötleteket hoztak, de nem akarták azokat a régi hagyományokat, értékeket sem mindenáron megváltoztatni, amelyekért ebbe a településbe beleszerettek. Én bízok abban, hogy a baráti iskolában tanulók már barátinak tudják, vallják, érzik magukat, és megtalálják a falu további fejlődését, valamint a világ megmaradását szolgáló megoldásokat a következő ezer esztendőre is.
AJÁNLOM AZ OLDALT
