Százhúsz nap az élet
Regény
Hazánk könyvkiadó
2001
250 oldal
(részlet)
„Tisztelt Szerkesztőség
Ne haragudjanak, hogy írásommal még én is fárasztom magukat. Mentségemre szolgálhat, hogy inkább szoktam én a kemény, fizikai munkához, mint a tollforgatáshoz. Egy tófalvi ember ügyében fordulnék magukhoz, aki már hónapok óta kutyához is méltatlan körülmények között él, itt a téeszmajorban, egy bódéban. Ez az egyén sokat tett a falujáért, esztendőkig elnökhelyettes volt a téeszben, később az elnökségig is felvitte, kitüntették, de az emberek is csak dicsérettel emlegették a munkáját. Most pedig se a téesz, se a családja nem törődik vele, csak pár hónapja lehet hátra, májbaja van, halálos beteg, mégis egy széljárta bódéban nyomorog. Még egy csavargó is jobb sorsot érdemel, mint ez a Suta Kálmán. Ezzel már a nevét is elárultam. Ha beszélni akarnak vele, akkor őt délelőtt és délután megtalálhatják a kocsmában, máskor pedig a téeszmajor melletti deszkabódéban. Ez utóbbi tákolmányt nem csak a rozogaságáról ismerhetik fel, hanem arról is, hogy valaki rápingálta: Suta-lak. Sokak nevében kérem magukat, segítsenek rajta. A téeszhez hiába fordulnék, mert az új elnök mindig azt hajtogatja, hogy van a Suta Kálmánnak családja, gondoskodjék róla az. A tanácselnök meg évekkel ezelőtt összezördült a Kálmánnal, és azért nem áll mellé. Én viszont azt gondolom, hogy ha valaki annyit tett a közösségért, mint a Suta Kálmán, akkor legalább a télre elhelyezhetnék valahova, amíg kivárja, hogy leperegjen az élete hátralévő kevés ideje.
Előre is megköszönöm fáradozásukat.
Tisztelettel:
Koloncsár József
Tófalva, Hosszú utca 17.”
>>> „Tudják, a szél borzalmas. Megkeresi a réseket, átfütyül, besivít rajtuk, az ember képtelen elbújni előle. Talán még a hideg is jobb, mert a hajnali fagyot betakarhatom egy nagykabáttal, jeges ujjaimat a szám kimelegíti. De a szél, az kegyetlen. Átlopódzik a deszkán, azután űz vagy hívogat, mígnem már csak menekülni tudok ebből a kamrából…
Menekülni, de hova? A kocsmát reggel hétkor nyitják. Órakondulásra pöfög oda motorjával a csapos. Olyankor már, mi korán kelők, szeszpártiak ott toporgunk az épület előtt. Azt a legnehezebb kiböjtölni, míg a kocsmáros leveszi a rozsdaragyás keresztvasat, kikulcsolja a három zárat, bemegy a raktárba, átöltözik, feltölti a kisüstis üvegeket. Mert csak, ha már mindezeket végigpiszmogta, akkor kérdezi meg: »Kálmán bátyám, a szokottat?« Én rábólintok. Letelepszek az egyik asztalhoz, és délelőtt tízig minden gondom-bajom az ebeké, akkor vége az első résznek. Bezár a csárda. Én vagy visszabaktatok a bódéba, vagy – ha már van valami ereje a napnak – kiülök, vagy éppen kifekszek az akácfák árnyékába, és onnét figyelem, hogyan törik magukat jobbra-balra az emberek. Délután kettőkor újra a csárda: megjön a csapos, nyitás, vetkőzés, szöszmötölés, majd a kérdés: »Kálmán bátyám, a szokottat?«...
...Hivatalosan este kilenckor lenne a záróra, de a kocsmárosnak a hasán nőtt a púpja és elszokott már a feleségétől, no meg a pénz is hajtja. Így majdnem mindig rövidít egy kicsit az otthoni perpatvaron. Ennek ellenére naponta van közel tizennégy kitöltetlen órám, ami alvásra túl sok, életre… Életre meg minek? Azt mondják, nincs borzasztóbb, mint, ha az ember pontosan tudja, hogy mikor hal meg. Nos, én tudom, ráadásul a halálomért még innom is kell, pedig részeges sosem voltam, s most sem vagyok...
...Három dolgot nem szeretek: a szelet, mert előbb-utóbb kicsontoz, világgá zavar; a kukoricát, hogy rothadna ki az egész termés tövestül, tikkasztaná nap, árasztaná eső! No és utálom még a feleségemet. Rangsort nem állítgatok. Minek? Vagy szívem minden erejével gyűlölöm, amit gyűlölnöm kell, vagy sehogy. Nálam nincs aprócska méreg, picurka rosszallás. Nálam a harag vérre megy. Most már vérre!
...Harminc esztendeje még: ha a bicskámat beleeresztettem a kocsma asztalába, három faluból egy legény sem vállalta, hogy kimarkolja. Húsz esztendeje felnéztek rám az emberek. Tíz éve? Hallgattak a szavamra. De még tavalyelőtt is ember voltam. Ember bizony! Most pedig? Napi huszonkét fröccsből áll az életem. Még közel négy hónapig, százhúsz napig. Akkor elillanok ebből az árnyékvilágból. Vagy ha nem, akkor kimegyek a kukoricaföldre, letüzelem azokat az egyenes derekú kórószárakat, megkeresem a szelet, felvágom a torkát, és talán még a feleségemnek is súgok valamit, olyat, amitől...
...Á, csak hőbörgök itt bele a nagyvilágba. De néha utolér a keserűség, és minden élőben ellenséget látok. Pedig akadnak emberek, akiket most sem tudok megelőzni a köszönésben, no és alig telik el nap anélkül, hogy egy-két fröccsöt ne fizetnének. Amit persze én rögtön viszonozok, mert az életem elfogyhat, de az emberségem nem. Az egész faluban ismerik a szokásomat, úgy mondják: »A Kálmán buborékkal issza csak a bort!« Mindenkinek van valamilyen bogara. Miért lennék én a kivétel? Mikor főnök voltam, a téeszhez járó idegenek tukmálgatták rám is a pálinkát, a konyakot, whiskyt, ám én hű maradtam a fröccshöz és nagyjában-egészében az asszonyhoz is. Pedig sok nő tolta felém a farát. Hej, ha az apám nem tanít olyan szigorú tisztességre! De én váltig azt hallottam: »A becsület mindennél többet ér!«...
A dédöregapámat még egy szál gatyában keltette ki valahol a napsugár, s nincstelenként vetette erre a vidékre, de az öregapám a szorgalma révén már vincellér lett. A bor vörösét és aranyát nálánál jobban kevesen tudták előcsalogatni. A nagyapám ihatott volna hordószám, de még a decis poharat se ürítette fenékig. Öreganyám ellátta a gyerekeket, spórolt, kuporgatott, halmozott. Az apám már tíz hold földön szaggatta az éveket. De velem sem kellett szégyenkezniük! Négy holdat én is hozzákapartam az örökséghez, pár holdat meg az asszony hozott, és így csaknem húsz hold föld libbent be tőlem a téeszcsébe. A múltkor, nagy ráérő időmben kiszámoltam, hogy mostani áron több mint százezer fröccsre telt volna a birtok árából. Az, napi huszonkét fröccsel kalkulálva is tizenkét év. Rengeteg. No, de térjünk a lényegre, az én romlásom, számkivetettségem történetére, mert azt akarom, hogy megismerhesse az egész világ. Ragaszkodok hozzá, hogy közzétegyék, különben semmi értelme a sok beszédnek...
Éreztem én már ötvenhétben, hogy valami bűzlik, igen jól sikerültek a dolgok, annyi hasznot hoztak a termények, az állatok, mint előtte hat-hét év alatt. Én balga: még vettem is egy kisebb földdarabot a töltési táblám szomszédságában. Pedig, ha akkor inkább túladok a birtokon, talán másképpen alakul a sorsom. De még később is változtathattam volna, ha nem fogadom el a felkérést. De engem már holtomig Suta Kálmánnak hívnak, nem bújhatok ki a bőrömből...
Olyan volt 1959 februárjában a falu, mint az elhasznált túrószacskó, jól megcsavargatták, a lényeget kiszedték belőle és kicsapták a napra szikkadni. Az emberek egymást vádolták, ha két ismerős összefutott az utcán, az egyik rögtön azt kérdezte: »Mi a francért léptél be?« Mire a másik: »Hát te? Te miért?« Egyszerre mindenkinek elfogyott a dolga. Még az asszonynép is bezárkózott a házakba, és ott ették, rágták egymást a családok. Az öregek szemrehányásokkal aggatták tele a fiatalokat, a fiatalok megverték a gyerekeiket és az öregeket. Sóhajtozással, káromkodással teltek meg a téli konyhák. Az egész falu a vagyonát, az életét siratta, még az is, akinek sosem volt mása, csak a kisujja. Én az első gyűlésekre el se mentem. Nem láttam értelmét a sok szájtépésnek, de így is megtaláltak…
A regény olvasható a Magyar elektronikus könyvtárban.
AJÁNLOM AZ OLDALT
