Dörgős Alfréd feltápászkodott. Tüske Kató, szinte észre se véve a szabadulást, lábaival kétségbeesve csápolt tovább. Sikoltozása beleveszett a kazal árnyékába. Dörgős föntről, feje két méter magasságából visszatekintett a még mindig rúgkapáló nőre és féktelen jókedv kapta el. Ritkás, sárga fogai közül égszakajtó röhögés gurult a szalmából taposott derékaljra, majd onnét tovább hempergőzött a Hegy felé. Nevetése szétáradt az udvarokon. Beszökött a házak nyitott ablakain. Dörömbölt a zárt füleken.
Fejős:
„Kint kódorogtam a kert aljában. Hirtelen a Szultán, a kutyám, felugatott. Mintha sikoltozást is hallottam volna… De az ember füle semmiség az állatokéhoz képest. Furcsa egy kuvaszom volt akkoriban, ha vért szagolt vagy rájött a kankórság, elvásította még a láncot is. Ókor-ókor előtört belőle valamelyik farkas őse, és üvöltve tegezte a holdat fél éjszakákon át. Nyeltem miatta a környékbeliektől eleget.."
>>>
Tanító:
„Királyi szőlőművesek voltak a hegyiek ősei. Generációk váltották itt egymást kéremszépen, egyik a másiktól tanulta a szőlészkedést, a borászkodást. Sokkal többet tudtak, mint a jobbágyok, parasztok, a béresek. Még az urasági intéző, az erdész is megsüvegelte az itteni vincelléreket. Idekerülésem után nem sokkal halt meg Ihász Kálmán bátyám, akit egyszer még Bécs mellé is elvittek bort gyógyítani. Aztán jöttek a háborúk. Az első világháborúnak nyolc halálos áldozata volt a Hegyről. Igaz, akkor még éltek itt százhetvenen. A hazatérők között volt a Szüle Géza bácsi. Ő mesélt gyakran kartácstűzről, ágyúszóról, Isonzóról, Doberdóról. Aligha értettem addig, míg magam is nem nyeltem puskaport. Most már tudom, kéremszépen, akkor is hullottak az emberek. Akkor is kiömlött, elfolyt sok jó magyar vér. És ez még nem lett elég. A Trianonban megcsonkították, szétszabdalták, felosztották az országunkat. Ki akarták irtani a magyart. Románt, tótot, horvátot akartak faragni belőle, de még németet is inkább, csak ne legyen magyar. Nem sikerült nekik. Sajnos nekünk se a visszacsatolás. A világválság idején több mint egy tucat férfi és három teljes család vándorolt ki Amerikába. Vissza öten, ha jöttek talán.
…
„A második világháború vége felé több mint százhúszan éltek itt. Én kéremszépen 1937-ben kerültem ide, 29 évesen. Szerencsémre éppen akkor kerestek tanítót itt a Hegyen. Az esperes, aki akkor még csak plébános volt, az egyházközséggel szót értve, felfogadott. Végleg itt ragadtam kéremszépen. A házak száma, mióta én figyelem ezt a világot, nem nagyon tágított a tizennyolctól, és ide sorolták még a Parragokat a most már csak három házzal, valamint az urasági cselédtanyát, de ott már senki nem élt...
Rögtön az első házban, az erdőszélen, a Tüske Kata lakott. Kóróból állogatott kerítését sokszor ritkára legelték a tehenek, a kecskék. A kéményen egy kesze-kusza fészek állt üresen, hiába várta madarát. Egy eltévelyedett gólya rakhatta régen, talán az életével fizetett azért, hogy megtanulja: ezen a vidéken nem terem béka, csak az igen esős éveken. Az apja halála után, a ház sokáig nem volt a Kata nevén. Senki sem törődött vele, hisz az idevalósiak jól tudták, az övé. .."
A könyv olvasható az Interneten a Magyar Elektronikus Könyvtárban az alábbi címen:
AJÁNLOM AZ OLDALT
